Mondhatnám, hogy Sanghaiban semmi érdekes nem történt azalatt az öt hónap alatt, amíg odavoltam, de ez nem lenne igaz. Már csak azért sem, mert öt hónap igencsak hosszú idő. Szóval valahol ott hagytam abba, hogy a szállásom nem volt túl messze a munkahelyemtől. A belvárosban laktam. Egy olyan városban ahol annyian élnek mint Magyarországon. Meg még egy kicsivel többen is. A város érdekessége számomra a kettősségében rejlett - mondjuk épp akkor bontották a kettősségét... Építették a modern, új, magas házakat. A séta a munkahelyemig nem volt több tíz pernél. A kezdeti megszeppenésem, hogy én, aki egy picike faluból indultam, hova jutottam, hamar elmúlt. Gyorsan hozzászoktam a nyüzsihez. Ennyi embert mint amennyi itt van az utcákon, mindig. Mert mindig, folyamatosan tömeg van. Nem úgy mint Budapesten, nem, itt tömeg van.
 |
| Itt épp nincsenek sokan |
Amikor kiérkeztünk, akkor az éttermünk még zárva volt. Akkor alakították át. Éjszakai mulatót alakítottak ki, ezért volt tánckar, meg élőzene.
Már épp kezdtem beleszokni a napi rutinba. Mikor is közlik: ma nem nyitunk ki. Akkor napi átlag kilenc órát zongoráztam. Most mi lesz? Akkor nincs más módszer, petíciót kell benyújtani. A városban található összes magyar. Kivonult az operaház előtti térre, a rendőrség épületéhez közel. Már ha az a rendőrség volt s nem valami hivatal, ahol az engedélyeket állítják ki. Nézzétek el nekem ennyi idő után, hogy nem emlékszem pontosan. Ott voltunk a téren mind a tízen - páran. A városban nem volt sok magyar. Ellenben volt a sok rendőr, akik pillanatok alatt körülvettek bennünket. Balázs olyan ideges volt, ő volt a magyar főnök... S valami csoda folytán velem ment be az épületbe, mert mint mondottam körülálltak bennünket, s kellett valaki, akivel elbeszélgetnek. De miért pont én?Végül velem nem is beszélgettek. Az incidensünk következménye: pát nap múlva megint kinyitottuk a boltot. Amíg nem volt munka, addig kicsi csavargás volt. Na nem sok...
Meg kell állapítanom Sanghai szép. Tele van parkkal ahol az emberek Tai Chi-t űznek. Sokkal nyugodtabbak mint ahogy mi európaiak gondolnánk.
Majd elfelejtettem, ősszel mentem ki, valamikor februárban mentem haza.
A másik, hogy sokkal kedvesebbek is, nem olyanok mint a Pesti piacon: vigyázz, kocsi... Történt az, hogy véletlenül meglöktem valakit az utcán. Tényleg véletlenül, akkora tömegben nem nehéz. Már épp mondtam hogy bocsánat, mire megelőzött. Hogy ő volt igencsak rossz helyen, ne haragudjak. Ilyen amikor az ember amúgy szóhoz sem jut. Nyilván, én is bocsánatot kértem. A másik, ami a városra jellemző, a taxi. És ezt úgy kell elképzelni, szinte csak taxi van az utcán. Illetve volt, hogy most mi van, nem tudom...
Taxi. Szeretném leszögezni: az, ami otthon van, az csak silány utánzata az igazi taxizásnak. A sofőrök itt együtt élnek a kocsijukkal. Amíg az egyik a csomagtartóban alszik, addig a másik vezet. Tényleg, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. A másik, hogy nem beszélnek idegen nyelvet. Az történt: mutatom a soförnek a kis cetlit, hogy hova szeretnék eljutni. Mire az nyugtázza a dolgot. Elindulunk. Majd meglátom hogy iszonyatos dugó van, s ahova mennék a következős sarkon van. Megkérem legyen kedves megállni. Semmi, araszolunk tovább, kicsit hangosabban. Legyen kedves megállni! Ismét semmi. Mire akkorát üvöltök, hogy a hegyekben a farkasok elismerően bólogatnak. STOP! Na ez hatott. Emberünknek biztos meglepetést okoztam azzal, hogy ki akarok szállni a kocsiból.
Folyt köv.